Tátrai S. Miklós

Krakkói varázslat

A vonat gyorsan közeledett a reggeli napfényben ébredő városhoz. Kötelességszerűn, csaknem unottan száguldott a fényesre koptatott síneken. Nem tudta hányszor tette meg az utat Budapest és Krakkó között. Igazán nem is érdekelte, mint ahogy az emberek sem, akik hála, és köszönet nélkül hagyták ott az állomáson, magukkal vitték csomagjaikat, mint ahogy örömüket, bánatukat, réményeiket és félelmeiket is. Kinek mit osztott a sors, bárha mégis Gorkijnak van igaza, akkor mindenki saját sorsának kovácsa.

Gergő elgondolkodva nézett ki az ablakon. Nem hitt abban, hogy sorsunk alakulásában minden csak önmagunkon múlik. Percek óta semmit sem érzékelt az előtte elsuhanó tájból. Egy lengyel lány arca lebegett előtte. Egyre erősebben, egyre jobban uralta gondolatait az évekkel korábbi találkozás emléke. Az utóbbi félórában sokszor nyúlt a zsebébe, és megérintette azt a levelet, amit tavalyelőtt kapott tőle. A barátságos és kedves szavak a leghalványabban sem utaltak arra, hogy az lesz az utolsó üzenet. A válaszra, majd két újabb türelmetlen levelére a lány már nem reagált, mintha semmi sem történt volna közöttük.

Négy évvel korábban, a hatvanas évek második felében, már nem volt meglepő, ha egy tizennégy éves fiú külföldre ment, az pedig különösen nem, ha valamelyik Kelet-európai országban nyaralt. Gergő mégis izgatottan készülődött. Szülők és barátok nélkül indult a táborba, ahol egyedül lesz magyar, a lengyel tanárok és diákok között. Andrej bácsi, egy krakkói középiskola igazgatója, már többször hívta. Szülei azonban úgy gondolták: csak a nyolcadik osztály befejezése után utazzon, hiszen így is legalább egy évvel fiatalabb lesz mindenkitől. Andrej tavaly Helenával, a feleségével, és a lányával vendégeskedett náluk. Akkor egyeztek meg a meghívásban. Barbara és Gergő hamar összebarátkozott, oroszul egészen jól megértették egymást. Abban a korban voltak, amikor fiúk és a lányok már nem csak a barátot keresik a másikban. Egy-egy pillantás és érintés, izgalmas érzéseket, gondolatokat, szándékokat indíthat kiszámíthatatlan útjára. Persze ezeket Helena is pontosan tudta, és a túlzott aggódás, vagy a konfliktusok bölcs elkerülése érdekében, mindig úgy rendezte a közös programokat, hogy a fiatalok szem előtt legyenek. Az egy hetes együttlét utáni búcsú így nem okozott különösebb elkeseredést. Gergő az osztálytársak között jól érezte magát, egyre ritkábban gondolt Barbarára, később egyáltalán nem. Egy szőke, hosszú hajú, zöld szemű lányról ábrándozott, akit azonban sehol nem talált meg, csak képzeletében élt. Ősszel az osztály színházlátogatást szervezett. Gergő jegye Olga mellé szólt, és egyáltalán nem bánta, hogy a véletlen így rendezte az eseményeket. Vonzódott a csinos lányhoz, úgy érezte ő is tetszik Olgának, de nem tudta hogyan kezdeményezzen egy bensőségesebb kapcsolatot. Bizonytalan volt önmagában, félt egy esetleges elutasítástól, és különösen a vetélytársak kárörvendő megjegyzéseitől, mert Olgát többen szerették volna meghódítani. Az előadás egyáltalán nem kötötte le. Lopva pillantott többször is a lány felé, akinek olyan mosoly futott végig arcán, ami egy nőnél sok mindent jelenthet. Hirtelen döntésre szánta el magát. Igaz, hogy Olga nem volt szőke, és nem volt zöld szemű, de ennek akkor már semmi jelentőséget sem tulajdonított. A vágyakozás hatalmába kerítette, és amikor lány akarattal, vagy akaratlanul, egy könnyed mozdulattal a szék karfájára tette kezét, óvatosan megérintette, majd megsimogatta.

Hónapokig jártak együtt, aztán májusban valami bolondságon összevesztek, és mindenki nagy meglepetésére szakítottak. Eljött a nyár, a szünidő, és úgy mentek el egymás mellett, mintha semmi sem történt volna, pedig az első szerelem emléke már örökké velük maradt. Néhány bánatos nap után Gergő a közelgő egy hónapos tábor eseményeit tervezgette. Új barátokat remélt, lányokat, fiúkat, és különleges élményeket.

Azokban az években dübörgött a lengyel-magyar barátság. Gergőt kíváncsian, és szeretettel várták, ami elsősorban magyarságának, másodsorban az igazgató úr vendégének szólt. A középiskolás diákok tizenkét személyes sátrakban laktak. A tanárok, mivel családosan érkeztek, kis faházakat kaptak. Munkájukat négy fiatalember segítette. Valamennyien egy-két éve fejezték be a középiskolát, azonban úgynevezett "vándorként" szívesen dolgoztak tovább a cserkészek, vagy, ahogy azt lengyelül nevezték a harcerzek között.

Gergő már az első napokban érzékelte, hogy a tanárok, a tábor katonás sajátosságai ellenére sem kívánnak szigorú szabályokat alkalmazni, azonban megkövetelik a rendet, egymás tiszteletét. Ez senkinek sem volt terhes, a diákok remekül érezték magukat. Az első egy-két nap a sátrak és környezetük kialakításával telt, amelyre versenyt hirdettek. Gergő nem tekintette magát vendégnek, minden munkából kivette részét, amivel tovább növekedett népszerűsége. Kedvelték, és a sportfoglalkozások után már tisztelték is, hiszen teljesítménye a futásban, a távolugrásban, a magasugrásban és a labdarúgásban az átlag feletti eredményeket mutatta a tőle idősebb társai között. Az ismerkedés és barátkozás könnyen ment. A lengyel fiúk és lányok - ha nem is szívesen, de - beszélték az orosz nyelvet. Két hét után Gergő, már a legszükségesebb lengyel szavakkal is elboldogult, érthető mondatokat fogalmazott. Társai szívesen és vidáman tanították komoly dolgokra és huncutságokra egyaránt. Humorát, kreativitását hamar próbára tették.

A harmadik napon vacsora után különös ötlettel fordultak hozzá. Arra kérték, vállalja el egy tréfás esküvő celebrálását. Legyen ő a pap, aki összeadja az ifjú párt: Grazsynát és Henriket. Nagyon jó móka lesz ígérték,semmitől sem kell tartania, csak játék az egész. Gergő nem mondhatott nemet a vidám felkérésnek, bár magában aggódott kicsit. Életében addig csak egyszer volt templomi esküvőn, és akkor sem igazán figyelte a papot, nem volt járatos az egyházi szertartásokban. Orosz tudásával - hála Vali tanárnőnek, aki nem csak az oroszt, de a gyerekek nyelvét is értette - elboldogult, de bizony olyan szavakat, hogy esküvő, násznép, áldás, szentírás sohasem tanultak. Gondosan megtervezte mondandóját, többször is elgyakorolta magában, és már előre mosolygott azon, hogy az egybegyűlteket, majd drága barátaimnak szólítja, a menyasszonyt kedves lányomnak, a vőlegényt pedig kedves fiamnak. Az akarod-e férjednek, feleségednek kérdésekkel nem lesz baj, a fogjátok meg egymás kezét, felszólítással sem, de a csókoljátok meg egymást kifejezés bizony hiányzott szótárából. Azt egyik "sátortársa" segítségével lengyelül tanulta meg. Az alkalomhoz illő kis szorongással indult el kísérőivel a szertartásra. Valahonnan egy színes terítőt kerítettek, amiből palástot készítettek számára. A násznép vidáman énekelt, várták az "ifjú párt". Először a vőlegény, Henrik Nowicki érkezett, aki egyike volt a már végzett diákoknak. A vidám, szimpatikus fiatalembert Gergő már ismerte, barátságosan beszélgetett vele a sátor környezetének csinosításakor. A lefátyolozott menyasszonyt egy másik "vándor", Adam Mazur vezette fel, és adta át a vőlegénynek. Megkezdődött a ceremónia, Gergő ügyesen tette a dolgát. Már-már arra gondolt, hogy valami nagy huncutság lesz ebből, és a menyasszony talán nem is egy lány lesz, mert nem hajtotta fel fátylát. Amikor azonban elhangzott oroszul a "kedves lányom, Grazsyna" felszólítás, a fátyol fellebbent, és ott állt az a szőke, zöldszemű lány, akiről mindig ábrándozott. Megpördült vele a világ. Abban pillanatban azt hitte: álmodja az egészet. Sosem tudta meg mennyi ideig nézte a mosolygó zöld szemeket, valószínű csak néhány másodpercig tarthatott a varázs. Henrik hangja zökkentette vissza szerepébe, aki lengyelül kedvesen sürgette a folytatást. Mindenki arra gondolt, hogy a magyar fiú egy kicsit belesült a szerepébe, amit meg is értettek. Egyedül Grazsyna volt képes olvasni a megdöbbent szemekben.

Gergőnek nem volt könnyű éjszakája. Akár ébren forgolódott, akár aludt, mindig csak Grazsyna, és szomorú gondolatok jártak az eszében. Társaitól megtudta, hogy a lány tizenhét éves, három évvel idősebb tőle, Henrik pedig húsz éves férfi, aki komolyan udvarol a lánynak. Hiába találta meg álmai szerelmét - panaszkodott önmagának -, semmi esélye sincs. Igyekezett beletörődni a megváltoztathatatlanba, és senkinek sem mutatni érzelmeit. Nem kereste Barbara társaságát sem, pedig otthon még ezt másként tervezte. A kényszerű közömbösség két napig sikerült. Társaival együtt konyhaszolgálatot látott el, krumplit pucoltak a konyhasátor mellett a patak partján. Hátat fordítottak a napnak, így a víznek is. Nem láthatták, hogy lányok érkeztek nagy edényekkel. A nevetgélésükre fordultak meg, és igen kellemes látványban lett részük. Négyen is serénykedtek a parton, ketten a víz fölé hajolva öblítették a lábasokat. Gergőt szinte áramütés érte, amikor egyikükben Grazsynát ismerte fel. Rövid, testhez simuló sortban, könnyű kis blúzban volt, és ahogy lehajolt, tökéletesen kirajzolódott formás alakja. Képtelen volt levenni róla a szemét, miközben a többi fiú hangosan, tréfásan évődött a lányokkal, akik nem maradtak adósak. Jókedvűen bolondoztak egymással, csak Gergő maradt szótlan, és nagyot nyelt zavarában, amikor Grazsyna mellé ült. Úgy értette, dicsérte őt az ügyes szereplésért, érdeklődött, hogy, honnan jött, hol tanul, hogyan érzi magát, hány éves, majd a fiú zavarát érzékelve, hamiskás mosollyal megkérdezte, hogy tetszenek-e neki a lengyel lányok.

A következő napokban Gergő kerülte a találkozást, attól tartott zavarba jönne, belepirulna egy újabb beszélgetésbe. Ha tehette, távolról nézte Grazsynát, és ábrándozott egy titkos ölelésről. Továbbra is részt vett a tábori életben, próbálta elterelni gondolatait. Aztán megint történt valami, ami teljesen összezavarta. Autóbuszos kirándulást szerveztek Kaliszba. Nem ment mindenki, önkéntes jelentkezés alapján állt össze a csapat. Már csaknem tele volt a busz, amikor Gergő és társai kerültek sorra a beszállásnál. Fellépett a lépcsőn, megállt az ajtóban, hogy helyet keressen, de erre nem maradt ideje. Az egyik hátsó sorból Grazsyna integetett felé és nevét kiáltozva hívta a maga melletti üres ülésre, amit neki foglalt. Henrik nem tartott velük, így végig kettesben utaztak, a programokon is együtt voltak. Egymás mellett ültek a buszon, néha összeért kezük, combjuk, ami véletlen is lehetett, de izgalmat és kellemes borzongást okozott Gergőnek. Grazsyna sokat magyarázott a látottakról, sokat kérdezett Magyarországról, Budapestről. Nagyon kedves, barátságos, és végtelenül gyönyörű volt. A visszaúton időnként Gergő vállára hajtotta fejét, mintha fáradt lenne. A fiú fájóan szépnek érezte azokat a perceket, és a reménytelen szerelem mindjobban hatalmába kerítette.

A kirándulás, akár bizalmasnak is nevezhető pillanatai minden bizonnyal eljutottak Henrik fülébe, mert már nem volt barátságos Gergővel. Nem tekintette vetélytársának a magyar diákot, de viselkedését szemtelennek tartotta, és ez határozottan bosszantotta. Ha nem az igazgató vendége, bizonyára félreérthetetlenül tudomására is hozza, így azonban kénytelen volt féken tartani haragját. Az utolsó héten izgalmas labdarúgó mérkőzésre készült a tábor. A közeli falu fiataljai hívták ki őket egy barátságos találkozóra. Andrej igazgató úr Nowiczki Henriket jelölte ki a csapat összeállítására, vezetésére. Egyértelműen meghatározta, hogy a magyar vendégnek legalább harminc percet játszania kell, akármilyen teljesítményt nyújt. Henrik bosszúsan vette tudomásul a döntést, pedig a korábbi - sátrak közötti bajnoki - meccseken látta, hogy Gergő nagyon ügyesen kergeti a labdát, gyors, gólképes jobbszélső. Nem tudhatta, hogy a fiú a magyar korosztályos bajnokság igazolt játékosa.

Gergő a kezdő csapatban lépett pályára. A táborlakók hangos szurkolással buzdították társaikat. Közöttük volt Grazsyna is, aki a magyar fiú minden jó megmozdulását lelkesen megtapsolta, és ez bizony nem kerülte el az egyre ingerültebb Nowiczki figyelmét. A csapat sarokrúgáshoz jutott, amihez Gergő készülődött. Edzéseken többször, mérkőzésen egyszer sikerült úgy becsavarnia a labdát, hogy az érintés nélkül hullott a kapuba. Most is erre készült. A beadás, vagy belövés remekül sikerült, a labda a meglepett kapus felett a rövid felső sarokba vágódott. A gólt óriási ováció követte, Grazsyna állva tapsolt, éljenzett. Ez már sok volt Henriknek, és lehívta a gólszerzőt. Döntését később azzal indokolta, hogy a magyar már bizonyított, másoknak is kellett játéklehetőséget adnia.

A mérkőzés másnapján a konyhasátor mellett Grazsyna félrehívta Gergőt. Szomorúnak tűnt, és erre minden oka megvolt. Henrik kemény szavakkal követelte tőle, hogy ne csináljon bolondot belőle, és magából azzal, hogy feltűnően kedves a magyar kölyökkel. A lány kicsit szégyenkezve, de egyértelműen fogalmazott. Henrik haragszik rájuk, ezért ne beszélgessenek, ne találkozzanak a hátralévő három napban. Nem várt, nem kért választ, egy könnyed simogatással búcsúzott, amivel csak még jobban felkavarta a szerelmes fiú lelkét. Már nem érdekelték a barátok, a szórakozás, a sport, magányosan vonult el a közeli erdő fái közé. Semmi kedve sem volt a búcsúesthez, ezért az előző napon betegséget jelentett Andrej igazgatónak, aki már napok óta aggódva, és férfias megértéssel figyelte vendége hangulatváltozásait. Pontosan tudta miről van szó, hiszen a tábori pletyka gyors lábakon járt. A legjobb megoldásnak gondolta, ha Gergőt befekteti a betegek részére kialakított külön sátorba, ahol egyedül lehet. Nem kell látnia a többiek vigasságát, és nem látja Grazsynát sem Henrik társaságában. Az ügyeletesek majd ellátják, és holnapután már úgyis vége a tábornak.

Gergő két kezét feje alá téve, hanyatt fekve nézte a sötétséget. Erősen behallatszott a búcsúest vigadozása, de ő alig érzékelte. Bánatot és szomorúságot érzett, amiért sem ma, sem holnap, sem soha többet nem láthatja a zöld szemű, szőke hajú lányt, aki álmaiból lépett elő, szinte csak egy pillanatra. Nem tudta, miért kellett így történnie, miért kellett találkozniuk, ha az csak fájdalmat, reménytelen vágyakozást okoz. Úgy érezte, mindig hiányozni fog valami az életéből, amit most itt hagy, mert nem tehet mást. Zseblámpa felvillanó fénye zavarta meg ábrándozását. Az ügyeletesek fontoskodására gondolt, és befelé fordulva úgy tett, mintha aludna. Nem akart beszélni velük. A lámpafény megvilágította ágyát, majd kialudt. Valaki lágyan megérintette, és gyengéden suttogott. Azonnal megfordult az ismerős hangra. Testét forróság öntötte el, remegni kezdett. Grazsyna surrant be hozzá, nem akart búcsú nélkül elválni. Gergő nem értette pontosan mit mond a lány, csak megragadta kezét, és kiszakadt belőle a féltve őrzött sóhaj: "Nagyon szép vagy! Nagyon szeretlek!" A lány kedvesen megsimogatta arcát, megérezte forró könnyeit, és őt is elborította egy különös bódulat. Magához húzta Gergőt és megcsókolta. Néhány szavas levélkét csúsztatott a kezébe, amelyben egy budapesti képeslapot kért, és megírta címét, majd elérzékenyülve kiszaladt a sátorból.

A vonat befutott a krakkói pályaudvarra. Gergő és barátai leszálláshoz készülődtek. Krakkó önmagában is gyönyörű - gondolta Kálmán -, nem lesz gond kellemes programokat találni a következő öt napban, azután irány a Mazuri-tóvidék. Nem tudhatták, hogy aznap délután minden elképzelésük felborul. Gergő beszélt ugyan egy ismerőséről, akit szeretne meglátogatni, de Kálmán és Laci semmilyen veszélyt nem érzett, amikor barátjuk elindult megkeresni a Stokowa utcát.

A taxi húsz perces út után megállt a ház előtt. Gergő fizetett, és szorongva, idegesen gondolt a következő percekre. Váratlanul érkezik Grazsyna régi címére. Talán már nem is lakik itt, esetleg férjhez ment, és becsapja előtte az ajtót, vagy akár barátságosan is fogadhatja. Bármi lehetséges, de jöjjön, aminek jönnie kell. Hónapok óta készült erre a találkozásra, és a régi szerelem, a régi vágyakozás egyre hevesebben lobogott benne. Úgy érezte csengetnie sem kell, olyan hangosan kalapál a szíve, hogy biztosan meghallják. Nagy levegőt vett, megnyomta a gombot. A bátortalan rövid csengetésre hamarosan kinyílt az ajtó, és ott állt Grazsyna, egy karnyújtásnyira. Azonnal megismerték egymást, felejthetetlenül gyönyörű pillanat volt. Nem tudtak, vagy talán nem is akartak megszólalni, csak nézték, hogy az idő milyen változásokat hozott. A szép lengyel nagylányból zavarba ejtően csinos nő lett. Gergő magas, jóképű fiatalemberként lépett a férfikorba. Grazsyna végre kitárta karját, és mint régi ismerősök, összeölelkeztek.

Lassan kortyolták a forró kávét. Beszélgettek, hiszen annyi mindent szerettek volna mondani a másiknak. Grazsyna sokat mesélt magáról, amiből Gergőt igazán csak az érdekelte, hogy egyetemista, nem ment férjhez, a szüleivel él, Henrikkel már régóta nem találkozott. A fiú nem sokat szólt, inkább hallgatott. Teljesen elbűvölte a lány szépsége, hangjának varázsa. Nézte bájos arcát, a csillogó zöld szemeket, ajkait, majd gondolatban egész testét végigsimította. Érezte elpirul, amikor Grazsyna elnéző mosollyal nyugtázza, hogy keresztbe tett lábain felejtette tekintetét. Ez volt az a pillanat, amelynél nem lehetett tovább várni. Gergő megismételte a négy évvel azelőtt elhangzott szavakat: "Nagyon szép vagy! Nagyon szeretlek!", majd hozzátette: miattad utaztam Krakkóba! Grazsynát meghatotta, és felkavarta a váratlan vallomás. Egy kedves, fiatal férfi ült vele szemben, akinek arcán őszinte érzelmek tükröződtek, tekintetéből remény és vágyakozás sugárzott. Emlékek és érzelmek kavarogtak lelkében. Amióta Henrikkel szakított, nem talált újabb szerelmet, ha egyáltalán szerelem volt kettőjük kapcsolata. Kétségtelenül vonzódott hozzá, jó volt együtt lenni vele, mégis sokszor úgy tűnt, hogy Henrik inkább birtokolni, mint szeretni akarja őt. Gergőt nézve és hallgatva egyre jobban érzete, fellobban benne a szenvedély, egy gyönyörű szerelem kapujában áll, mégis időt kért a válaszra. Át kellett gondolnia ezt a váratlan, különleges helyzetet.

Az éjszaka mindkettőjüknek lassan telt. Vágyak, remények, félelmek kavarogtak a hosszú ébrenlétben és a rövid álmokban. Gergő másnap reggel a megbeszélt időpont előtt egy órával hamarabb érkezett meg Krakkó főterére, a Mickiewicz szoborhoz, amely már oly sok szerelmet látott kinyílni, virágozni és elszáradni. A Mária templom tornyából másodszor hangzott el a híres a harsonaszóló, amikor Grazsyna felbukkant a legendás Wierzynek-ház irányából. Hosszú szőke haja enyhén lobogott a délelőtti szélben. Ahogyan fehér nyári ruhájában mosolyogva közeledett, Gergő elképesztően gyönyörűnek látta. Már attól félt, bármelyik pillanatban belép egy tündérmesébe, és soha többé nem találkozhatnak. A következő másodperceket, amelyek számára a boldogságot, vagy végtelen fájdalmat okozhatnak, az egyik pillanatban sürgetni akarta, a másikban a végtelenbe tolni. Még nyolc lépés, még öt, még kettő - számolta magában Grazsyna közeledését -, aztán, mintha csak varázslat történne, eltűnt a Mickiewicz szobor, a Mária templom, a híres Posztócsarnok, eltűnt az egész tér, csak egy lágy ölelés és egy szenvedélyes csók létezett, amely minden kérdésre választ adott.

Szeress!

Szeress belém újra meg újra,
Míg véget ér csillagunk útja!
Szeress úgymint az első percben,
Míg véget nem ér a végtelen!

Ballada a szirén énekéről

Éjszaka vörös volt a hold,
A parton béka kuruttyolt,
Halak úsztak lenn a mélyben,
Ezer csillag volt az égen.
Nyugalom volt akkor éjjel,
Nem számoltak nagy veszéllyel.

Békésen aludt a falu,
De nem nyughatott egy fiú.
Ifjú, szőke, munkáslegény,
Jószívű, de nagyon szegény,
Szalmazsákból volt az ágya,
Árva volt nem volt családja.

Azt, hogy árva nem is bánta,
De vágyott egy igaz társra.
Őrá várt, mint minden éjjel,
A szívében szenvedéllyel.
Ült a parton órákon át,
Epekedve várta a lányt.

Fájt a lelke, ha nem volt vele,
Az a nő volt a mindene.
Teljes szívvel, úgy szerette,
Mint azelőtt még senkit se.
De a sorsa oly mostoha,
Meg nem csókolhatta soha.

Mikor lágyan fújt a szellő,
A mélységből jött egy sellő,
Felült egy nagyobb sziklára,
Tudta, hogy a fiú várja,
De nem nézett ám feléje,
Belekezdett énekébe.

Énekelte legszebb dalát,
Míg az ifjú nézte a lányt,
Csak hallgatta csodás hangját,
Mely a tavon messzire szállt,
Mikor végül abba hagyta,
Néma csönd ül a vízpartra.

A lány haja szénfekete,
Elmélázva babrált vele.
Akkor nézett a fiúra,
Mikor magát már elunta.
Mosolygott rá oly édesen,
Nem mosolyog úgy senki sem.

- Mit csinálsz itt, szép hableány?
Csókot adnál nekem talán?
Nem válaszolt még a szirén
Csak ült ott a szikla szélén,
Mosolygott rá szép kedvesen,
Majd azt súgta: Kellesz nekem!

Szegény legény legszebb kincse:
Édes, drága szép szerelme.
Arra vágyott a legjobban,
Élhessenek ők boldogan.
Tudta együtt nem lehet vele,
Mégis nyugodt volt a lelke.

Csak az lehetett a baj talán,
Viszontszerette őt a lány.
Szólt a szirén: Gyere úszni!
Ezért kellett vízbe fúlni.
Ment a fiú, nem habozott,
Inget, gatyát le is dobott.

Úszni viszont nehezen tudott,
Levegőt is alig kapott.
- Hideg a víz és mély nagyon.
- Hogy baj legyen, úgysem hagyom.
Hiába ment a lány érte
Süllyedt gyorsan a mélységbe.

A víz alatt a sötétben
A szirénlányt épp elérte,
Ajkát érte az övével,
S utolsó lélegzetével
Csókját adta szerelmének,
Ez lett a vég hát szegénynek.

Mikor a tenger háborog,
A szép szirén sírva zokog,
Nem énekli víg énekét,
Csak siratja a szerelmét.
Szereti őt mindörökké,
Így szíve nem nyughat többé.

Éjszaka vörös volt a hold,
A parton béka kuruttyolt,
Nyugalom volt akkor éjjel,
Nem számoltak nagy veszéllyel,
Ezer csillag volt az égen,
Halak úsztak. Lenn a mélyben...

Vázlat

Rajzolgatom arcodat, mosolyodba

Sikerül tán valamit belelopnom

A nekem szóló, születő mosolyból -

Míg vonásommal felvázolt vonásod

Nézegetem, ellágyulva várom:

Fordulj felém, és arcunk elmosódva,

Láthatatlan közelségbe folyjon!

Csak magamnak tudlak papírra vetni,

Keretéül a lüktető valónak,

Hisz' agyamban a színek és valőrök

Lélegzetemmel együtt ringatódznak.

Csak ujjaid, csak bőröd hőfokának

Ezredre pontos hozzám hangolását,

Csak szemed nedves rámcsodálkozását

Őrizgetem, ízlelgetem belülről

. - így szakítlak ki minden pillanatból

A szív csak lüktet

Logika s filozófia -

mint két kis testvér-bárány, járnak.

Tudod mit? - nincs: miért, s miatt! -

a dolgok csak úgy, ostobán fájnak.

Napestig magyarázhatod

értelmes okát a magánynak -

Mondd a vulkánnak: "Csitt, aludj!" -

s a kürtők mégis tüzet hánynak!

Mondd csak a szívnek: "Te butus,

nem hagylak el, csak messze járok!" -

A színpad mégis oly üres,

s néma a zenekari árok...

Logika s filozófia -

a két szelíd kis testvér-bárány,

mit tud arról hogy "ebola"? -

A szív csak lüktet,

a vér kiárad, -

s elemészt belül, mint a járvány.

GRÓF TAMÁS

Cinkos mosolyba bújva

Csak figyelsz, nézed, ahogy létezem,
Vágyaid mélységes vörös érzelem,
Tudod jól, ez nem instant kényelem.
Tényleg összekötnéd velem életed?
Szemeidbe zárt titkaidat
Bacon kódok rejtik el szemem elől,
Pillantásaidból próbálva visszafejteni,
Szíved rejtjelezett üzeneteit.
Kereshetsz vidám perceidben,
Elrejtve ott vagyok örömödben,
Megláthatsz szomorú napjaidban,
Ott vagyok színtelen sóhajodban.
Tévedj el és ott leszek út jelzőként,
Fáradtan megpihennél - karosszékként,
Lábadon idegesítő szúnyogcsípésként,
Cinkos Mosolyodban a szád szélén.

Cukormáz

Képzelt betegség ez?
Önkéntes láz?
Belelovalt romantikán a cukros máz?
Tényleg Az? Vagy csak annak hiánya?
Szeretetéhség fertőző szalmalángja?
Kiállja mit rászabtak, vagy elillan,
ahogy nyíló ablaküvegen a fény villan?
Tompa fejjel, kócosan, sminket elkenve,
borúsan kóborlunk tovább felébredve,
megrázva magunkat, álmodtunk csak...
Szürke valóságunk más utat mutat,
benne a vágy csak kaleidoszkóp,
bármit is ígért a netes horoszkóp.

Akai Katalin

Vágy

Izzó szerelemben, fokozatot váltva,

Két ember egyesül,

Perzselő vágyban.

Milyen jó szeretni, s szeretve lenni!

Minden gondunkat

Órákig feledni.

Éget a szerelem, tüzes a lángja,

Hiányzol Édesem!

Jöjj karjaimba!

Álmodom rólad, éjjel és nappal,

Ébredjünk együtt,

Pirkad a hajnal.

Szerelmes szavakat suttogtál nekem,

Kitárult csókodra

Éhező lelkem.

Amint gyengéden simogattalak,

Elvesztem szemedben,

Úgy akartalak.

Szomjaztam utánad, akár a termő föld,

Mint esőre vágyó,

Tikkadt búzamező.

S Te viszonoztad epedő vágyamat,

Lángoló ölelés

Perzselte ágyamat.

Sok viharos év telt, lángunk csendesedett,

Sürgető vágyunk,

Szelíd szerelem lett.

Ma is suttogod: Szeretlek Édesem,

Nélküled az élet

Nem is kell énnekem.

Az az éhes, vad vágy, mára megszelídült,

Védelmező, óvó

Szeretetté mélyült.

Sétálunk a parton, egymást átölelve,

Cinkosan kacsintunk,

Múltunk emlegetve.

A csoda

Mikor belefáradtam a szeretethiányba,

akkor úgy éreztem,

hogy minden hiába.

Hiába dolgozom naponta húsz órát,

ha nem kapom érte,

egyetlen jó szavát.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tegyél csodát!

Húzom az igát! Nő létemre százat!

Anya, háziasszony,

munkában megfáradt.

Hogy vezessem cégem? Családom is lázad.

Hiányzik egy jó szó!

Nem bírja a vállam.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tegyél csodát!

Hálát adok Uram! Már nem nélkülözünk!

Elindult hát végre,

a mi kis szekerünk.

De Mit érek vele? Elmúlt a szerelem!

Nincs kedves szava sem,

mit mondana nekem.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tegyél csodát!

Bármennyit keresek, nem talál csak kocsmát!

S míg én dolgozom,

másnál teszi dolgát.

Könyörögtem, szidtam, térjen már észhez!

Fordítsa a szívét,

ismét gyermekéhez.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tegyél csodát!

De teltek az évek, én is beszürkültem.

Belefásultam.

De még mindig hittem!

Hittem, hogy az élet még sok jót tartogat!

Csak át kell vészelni

a csúnya napokat.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tegyél csodát!

Aztán egy szép napon, Vele találkoztam.

Olyan volt teljesen,

akár álmaimban!

Magas a termete, gyengéd mosolygása.

Egymásban elveszett,

szemünk pillantása.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Most tégy csodát!

Csak nézett rám, kék szemeivel,

őszbe csavarodó,

szőke tincseivel.

Zavaromban, mélyen elpirultam,

s félénken

reá mosolyogtam.

Istenem, Istenem!

    Kérlek! Tégy most csodát!

Nevető ajka mosolyra húzódott.

Hogy tetszünk egymásnak,

az is rögtön látszott.

Első perctől kezdve működött közöttünk,

a kémia?

Vagy, akárhogy nevezzük.

Istenem, Istenem!

    Köszönöm a csodát!

Két ember akkor, egymásra talált.

Mindkettőnk élete

végre lelt új irányt!

Sok akadályt vettünk, bármit hoz a jövő.

Még mai is szeretem!

Eltelt már sok idő.

Istenem, Istenem!

    Köszönöm a csodát!

A tóparton sétál, két őszhajú ember.

Kézen fogva egymást,

gyengéd szeretettel.

Arcukra az évek rávésték korukat.

Csillogó kék szemmel,

mesélik útjukat.

Istenem, Istenem!

    Köszönjük a csodát!

Megmutattad nekünk, hogy soha nincs késő!

Csodás élményekkel

eltelt húsz esztendő.

Köszönjük Istenem, hogy meghallgattál!

Két kis porszemnek

új életet adtál.

Istenem, Istenem!

    Köszönjük a csodát!

KÓCZIÁN ENIKŐ

A Szerelem érzése

Szerelemben égni forró mámor,

megérzi az ember élte alatt párszor.

Olyan, mint az éber álom

mikor megtalálom már a párom.

Torkomban dobog a szívem,

a súlyt a vállaimon viszem.

Remeg mindkét lábam;

Ő e az akire mindig is vártam?

Még levegőt is alig kapok;

Számára is biztos megfelelő vagyok?

Milyen lesz az első csókunk?

El száll-e a kétség mindeközben rólunk?

Megfelel-e neki minden vonásunk?

Egyezik-e vele mindenben a vágyunk?

Képesek leszünk-e együtt leélni életünk?

S egymás mellett biztonságra lelhetünk?

Nehéz kérdések ezek, mikre csak később jön a válasz,

s lehet, hogy életed folyamán mindez magára várat.

Megtudjuk e a választ rá valaha?

Velünk lesz-e majd a boldogság madara?

Elején úgy véljük mindez mindegy,

pedig az évek alatt ez kikezd minket.

S ha nem minden nagyszerű, amit várunk,

előbb-utóbb úgyis összetöri minden álmunk.

Szerelmemhez

Mikor szemedbe nézek, örül a lelkem;

vigad, hogy benned igaz társra leltem.

Te vagy a szerelmem, a legjobb barátom;

neked köszönhetem az új családom.

Te vagy a férjem, a gyermekeim apja,

ki a szívemet a magáénak tudhatja.

Te vagy a szeretőm, a legjobb munkatársam,

veled teljesült minden hőn áhított vágyam.

Te vagy a napsugár lelkem kék egén,

a lélegzet a szabadság tiszta hegyén.

Veled csupa öröm, s boldogság az élet;

Melletted én már semmitől sem félek.

Megérted minden kínzó bánatom,

melletted a borús napokat is derűsnek láthatom.

Neked elmondhatom apró, kis titkaim,

megoszthatom veled féltő kívánságaim.

Azt kívánom én a drága jó Istentől;

Ne vegyen el mellőlem soha az életemből!

Együtt élhessük le egész életünk;

S majd a síron túl is egymás mellett lehessünk.

Valentine

Az álmomhoz

Szerelmem vagy, ki sosem volt,
csak minden álmom rólad szólt,
és néha hittem, hogy megvagy,
de nem te voltál, csak honvágy...

Mert a te szíved a hazám,

s ha alszom, lebegek hozzád

szerelmi álmok tengerén,

s a tenger hordoz tenyerén...

Így lett belőlem hableány,

szívemből lett a szivárvány,

mert kell, hogy legyen köztük híd,

ha szíved egyszer megszólít...

Lacinak

Kérdezem magamtól: mennyit érek?

Mire lesz elég a báj s meleg mosoly?

Tiszta, napos szívet miben mérnek?

Ér-e annyit, mint a teli pénztarsoly?

Szeretet - vagy részegítő vágyak?

Diploma - vagy szálló szellemszárnyak?

Mire teszed voksod, ha a tűz elég?

Sajnos, attól félek, nem leszek elég...

Huss, te, árnyék! Nincs már mitől félnem -

A múlt a múlté -, jöjjön a jövő!

Örök szerelemben fogunk élni,

Mert te FÉRFI vagy, én pedig a NŐ!

-----

Új kezdet

Új pirkadat aranyló fénye

Az ég arcára mosolyt csalt,

S kiáradó jókedv örvénye

Röpíti fel a madárdalt:

Az élet jó! Az élet: öröm! -

Trillázza sok-sok apróság,

Miközben ágról-ágra röpköd,

Mint testet öltött Boldogság!

Az élet jó! Az élet: öröm! -

Visszhangzik szívemben a dal -

Már rég felszáradtak a könnyek,

S a szívem újra fiatal...

A horizontot köd takarja -

Nem lehet látni a jövőt -

De szívem tudja (mert akarja?)

Hogy megtalálta a Nagy Őt...

SZEVERÉNYI BARNABÁS

Egy mosoly

Ráfekszem tekintetedre,

mosolyom bújjék szemedbe!

Pipacs pirosa áldjon,

temetők csendje karoljon!

Templomok zöldje keressen,

szénaszagú Isten nevessen!

Úgy fekszem tekintetedre,

mint temetők csendje az estre,

s mint pipacs pirosa Istenre.

Búzában az égről a földre

repül a templomok zöldje.

Kék-színű mosolyos sikolyom

szénaszag-szemedbe hulljon!

1984.

Egy hanglemez

Emlékezem most.

Szabadon, mint a szél futása.

Szeretkeztünk. Ócska lemez forgott.

Az az ócska lemez - a mi zenénk volt.

Az a muzsika egymásba hajladozó testünket

úgy fonta körül, mint Krisztus fejét a glória.

Egymásért imádkozott a két test.

És a kettő egy lett.

A lemezt megfordítottuk.

Pihentünk. Rágyújtottunk.

Ittunk egy korty bort,

mert kiszáradt a torkunk.

Boldogság...?

Hangos kattanás: a lemez lejárt.

Az eltűnt Krisztus-glóriát

a cigarettafüst váltotta fel.

"Szeretsz?" - kérdezted.

"Szeretlek." - feleltem.

Azután hallgattunk.

Később újra: szeretsz, szeretlek.

Szeretsz, szeretlek. Elunhatatlan játék.

Ó hányszor de hányszor kérdeztük ezt?!.

Közben egymáshoz simult meztelen testünk,

ahogyan meztelen lelkünk is.

Egymásért imádkozott a két lélek.

És a kettő... kettő maradt.

Végérvényesen és megváltoztathatatlanul.

Ma már a tested se látom.

Elvetted magad tőlem, de elvettél mást is,

ami az enyém volt: a mosolyomat és a könnyeimet.

Nem tudok többé könnyezni. Érted sem.

Te azt hitted adsz,

mikor magad feláldozva

a pénzcsinálás bugyraiba ugrottál.

Nem, ezzel nem adtál.

Gyilkoltál. Megöltél bennünket,

és meg sem fogant gyermekünket.

Teremtőm! Micsoda disszonancia,

ahogy most hallgatom azt az ócska lemezt.

Egyedül fújom a cigarettafüstöt,

glóriát von a fölöttem libegő lámpa köré.

Kellene egy korty bor.

Úgy kiszáradt a szám.

Halk kattanás.

A lemez lejárt.

1984.

F.PUSZTAI KAROLINA

Az álmok

A hónapok és napok múlása lassan jelezte, hogy az út építése itt is a végére ért. Minden nappal közelebb került az elválás gondolata. Kamilla tudta jól, hogy Áron el fog menni egy másik állomásra.

Sok mindent tudott, Áron szüleiről, a barátnőjéről meg a barátokról. Jólesett neki Áron őszintesége. Boldog volt, ha Áron elszavalt egy-egy verset, úgy ahogy érzése diktálta. Csengett a hangja, néha kacagott önfeledten, ahogy Kamilla még soha senkit sem hallott.

Egyszer titokban elvitte egy vendéglőbe, énekelt, nótázott. Bár Ő is tudott volna legalább egy kicsit énekelni, de Áront ez egy cseppet sem zavarta.

- Majd megtanulja, most csak hallgassa! - mondogatta és húzatta a cigánnyal Kamilla fülébe, a szebbnél szebb dallamokat.

Az utolsó este Kamillát első báljába is elvitte. Teabál volt. Áron táncolni vitte, lépésről lépésre irányította, mire a zenének vége lett, úgy érezte, hogy magabiztosan lépkedett a fiú karjai között. A lassú dallamok után, már természetesnek tűnt, hogy együtt keringőznek. Most nem szédült, boldog volt, olyan boldog, amilyen még soha életében. Áron úgy röpítette a kislányt, mintha egy kismadár lett volna a karjai között.

A varázst a lány édesanyja törte meg, aki látta, hogy mások nem táncolnak, csak ők ketten. Amikor visszakísérte az édesanyjához Kamillát, azonnal hazaküldte.

Másnap el kellett hagyni a falut. Áron sajnálta, hogy nem beszélhetett Kamillával, és el sem köszönhetett tőle.

Kamilla nem tudta mire vélni, hogy Áron el sem köszönt. Nem ilyenek ismerte meg. Igaz mondta, hogy bármelyik nap elmehetnek. De így? Még a húgától sem köszönt el!

Édesanyja elől el kellett, hogy titkolja, amit érez. Bement, a szobába, hogy tanulnia kell.

Apollinaire: Búcsú című versének sorai tárultak fel előtte. Áron kedvenc verse volt. Némán könnyek között ismételte az utolsó sort: "és várlak téged tudhatod".

Igen én várom, talán még visszajön, hogy elköszönjön. A következő napok egyre nehezebben teltek. Kamilla lassan ráébredt arra, hogy nem a kishúga volt ő Áronnak, nem testvéri szeretettel szerette, hanem valószínű, hogy ez a szerelem. Már késő. Talán soha nem mondhatja meg neki. Ha megmondja, annak sincs semmi értelme, mert van menyasszonya és el fogja venni feleségül. Apró kis jegyzetfüzetébe beleírta minden bánatát. A szerelem fájdalmát és örömét, amit soha sem mondhat már meg Áronnak.

Titokban minden nap várta, hogy felzúg a motor, s Áron ugyanúgy végighajt a bekötőúton, mint akkor a konvoj végén, vagy várni fogja az iskola előtt. Legalább egy levelet ír, amit megígért az édesapjának, s akkor, ha mondani nem is mer semmit, egy kis versecskét Ő is belecsen az Áronnak címzett borítékba.

Este van, az égen fénylő csillagok, remény, forró lüktetés.

A szív mélyről üzen.

Egy dobbanás, egy rezdülés, egy csók, egy ölelés.

Az álmok fátyolán át, tarka pillangók szállnak

óriási selyem függönyön.

Némán, boldogan vágynak, élni! élni ! csendesen.

Zajongó hang, vakító fény! Irgalmazzatok! Irgalmazzatok!

Mi ez a cél nélkül repdeső idő?

Lelkemben zúgnak a harangok, ajkamról némán kiáltanak a mondatok.

Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Nem tudom, hogy hol vagyok,s mit hoznak majd a holnapok!

Egy dobbanást, egy rezdülést, forró vágytól égő szenvedést?

Segítsetek! Segítsetek!

A hajnali fény, lágyan simogat, lecsendesíti a zúgó harangokat.

Ébredjél! Aludtál! Ne Félj!

Egy dobbanás, egy rezdülés, egy csók, egy ölelés.

Forró vágytól égő szenvedély, szívedben örökké él.

Közeledett a karácsony. Kamilla ismerősöktől hallott Áron felől, de a fiú nem jött. Az ábrándozást lassan el kellett engedni. A cipő, a ruha és a tolltartó, mint kincsek maradtak utána. Meg a versek, amit egyre többször olvasott el. Hallotta Áron hangját, a kacagását és fülébe a hegedű húrjait, mintha azok is vele sírtak volna. Elveszettnek érezte magát. Nem bírta tovább. Vett egy képeslapot, feladta Áronnak. Lesz, ami lesz.

Várta a postát, tudta jól, hogy édesapja tarisznyájában fog lapulni az üzenet, az meg úgy fogja átadni, hogy édesanyja ne lássa meg. Higgye azt, hogy elfelejtette Áront.

Két nap múlva Áron - levél helyett - az iskola előtt várta. Felültette a motorra és kimentek a ligetbe. A szél csípősen fújt. Kamilla nem fázott, szorította a kezeket, hogy még egyszer érezhesse, ahogy átjárja Áron testéből áradó meleg. Tudta, hogy könnyei végigcsorognak az arcán. Nem tudott szólni, lehajtotta a fejét és csak sírt.

Áron lassan felemelte, letörölte a könnyeit halkan nevetett, ugyanúgy, mint először amikor megérintette.

- Jól van kislány, nincsen semmi baj. Tudja maga még sokáig iskolába fog járni. Megígértem az édesapjának, hogy nem fogom kivenni a tanulásból. A szüleim, mint mondtam nagyon betegek. Egyedül nem tudom őket ellátni. Meg fogok nősülni! Ez az oka, hogy nem kerestem meg. Tudja még a húgomnak sem akartam bánatot okozni. Nézzen rám, hoztam magának egy ajándékot. Nemsokára karácsony, ha akarja, tegye oda a fa alá és gondoljon rám, ha akarja most is megnézheti. Remélem emlékezni fog rám, ha a kezébe veszi. Lassan felnőtt nő lesz, szüksége lesz rá. A ruhájához is illik.

Most pedig figyeljen rám! Először és utoljára meg fogom csókolni. Soha ne felejtse el, aztán elmegyek. Vigyázzon magára. Remélem, azért még hallani fogok arról a kislányról, akinek azt mondtam, hogy ő lesz a feleségem.

Lágyan átölelte Kamillát és elkezdte az arcát, a szemét érinteni az ajkával. A szájánál már érezte a sós könnyeket, de nem törődött vele. Tiszta szívéből megcsókolta. Kamilla hagyta, hogy érezze a férfi melegét. Most, valami az súgta, hogy nem fog elájulni, hanem ösztönösen visszacsókolt.

- Ki kellene kiabálnia, hogy szereti!

Áron a szemével intett, hogy ne, most ne mondjon semmit. Elengedte Kamillát, lassan felsegítette a padról és átkarolta.

- Most menjünk, mert még lekési a vonatot! Felvette az iskolatáskát és elkísérte a vasútállomásra.

Kamilla, amikor fellépett a vonat lépcsőjére, félt, hogy visszazuhan Áron karjaiba. Megingott, a táska is kiesett a kezéből. Áron abban a pillanatban elkapta és keményen megszorította a lány kezét.

- No, menjen már kislány, jelzőtárcsájával integet a forgalmista, indul a vonat!

Áron érezte, ahogy a hideg ujjacskák kicsúsznak a kezéből. Már tudta, szó nélkül, hogy ez a kislány nem a bátyjaként szerette. Integetett az ablakból kihajoló lánynak, különös érzés kerülgette, mintha a szíve fájna.

A vonat lassan döcögött ki az állomásról. Követte a tekintetével, míg az el nem tűnt a kanyarba. Visszament a motorhoz, berúgta, keservesen gördült ki a főútra.

Kereste a varázst, amit akkor érzett, amikor először meglátta a kislányt. Nem találta. A hazafelé vezető út is hosszúnak tűnt.

Amikor letette a motort az istállófala mellé, szeme a csengettyűn akadt meg. Levette a szögről.

- Vajon most milyen lesz a hangja, ha megmozdítja?

Nem csengett, hanem kolompolt, temetett valamit. Visszatette a helyére. Talán majd holnap, talán majd karácsonykor újra úgy cseng, ahogy a szánon szokott.

A tél kegyetlenebb volt, mint valaha. Áron kedvese férjhez ment, menyasszonya meg az utolsó pillanatban mást választott. Kamilla messze volt, csak az álmaiban jelent meg könnyed léptekkel, aztán elsuhant, mint az angyalok. Az idő lassan eljárt felette. Barátja Amerikába ment zenélni. Áron saját örömére vagy bánatára estelente húzhatta a harmonikáját. Barátok, azok persze jöttek, szabad volt az út. Mindig nyitva állt az ajtó. A vaskályha duruzsolt, a papírkígyó meg táncolt. Már maga sem tudta hány hónap telt el, mióta elköszönt Kamillától. A tavasz virágai, a nyár illata, az ősz búskomor zizzenő leveleivel vitték magukkal a napokat. Újabb karácsony közeledett. A fenyők ágait fehér lepellel borította be a hó. Csend volt, fájdalmas csend.

A fenyőt feldíszítette, apró jégcsapokat utánzó függelékek, ezüst diók lógtak a tűlevelek között. Nem volt benne öröme. Meg sem szólaltatta a csengettyűt, minek, hogy annak a hangja is fájdalmat okozzon.

Az éjféli misére, édesanyjára való tekintettel ment el. Megint nem volt boldog karácsonya.

Kamillára gondolt, vajon neki mit jelent ez a karácsony?

Sokáig nem jött álom a szemére. Eszébe jutott az a nap, amikor ajándékot adott Kamillának. Akkor titokban szerette volna látni, hogy Kamilla kibontja a dobozt. Felsegítette volna tenni a nyakláncot, hogy érinthesse a kislány hamvas bőrét. Vajon meddig őrizte a táska a titkot? Csak most döbbent rá, hogy a szíve rejtve őrzött titka lapult a gyöngysorok között, csak most ébredt arra, hogy szeretett és szerették. Vajon késő?

Az élet nagy rejtély, az út kacskaringós, ide-oda dobálja az úton lévőt. Talán az életben még egyszer összetalálkoznak Kamillával. Miként köszönnek majd egymásnak, mint testvérek, mint barátok, vagy annál sokkal, de sokkal több?

Álmában motoron hozta és motoron vitte ki a vasútállomásra Kamillát. Útközben bement vele a szüleihez is.

Édesapja mosolygott a dolgon, meg is jegyezte.

- Tényleg fiam, ez a kislány olyan, mint a kishúgod!

Az édesanyja meg kerek perec kijelentette:

- Ez a kislány soha nem lesz a feleséged!

Nem törődött azzal, amit az édesanyja mond, megfogta Kamilla kezét és átvezette a házába. Kamillának most tette fel a nyakára a gyöngysort, ő pedig csak bámulta a vaskályhán forgó papírkígyót. Ártatlan szemével, mintha nem is látta volna, hogy hol van, és mi történik vele. Ő meg csak csókolta és nem akarta elengedni.

A vonat sípszavára ébredt, a kert alatt zakatolt. Talán egyszer még az álom valósággá válhatott volna, de már késő.

Tényleg késő? - kérdezte magától.

Mielőtt közel engedtem volna hozzám ezt a kislányt, elküldtem. Milyen furcsa, eddig engem küldtek tovább, most meg nem vettem észre, hogy valaki engem szeret? Elröppent az álom, elröppent vele egy varázs.

Másnap reggel valami ösztönösen azt súgta, hogy várják. Berúgta a motort, meg kell keresnie Kamillát.

A ház előtt pár méterre megállította a rendőr.

- Hova, hova olyan sietve!

Megszólalni sem tudott, a szonda már a szájában volt. Belefújt. Tudta, hogy nem fog semmit jelezni. Nem sípolt, nem lett más a színe. A vonatot látta, amint elhalad a ház előtt.

Legyintett és szomorúan bement a legénylakásba. Ruhástól feküdt le az ágyára. Sokáig nézte a papírkígyót, ahogyan táncolt, a mennyezeten felerősödött árnyékával, mintha azt üzente volna, hogy ezt az embert még elkapják. Okosabb a vad, mint a vadász.

Szohner Gabriella

Szerelem a felhők között

Öt napja voltak házasok, azon a késő nyári ünnepen. A gyár, ahol mindketten dolgoztak, erre a napra egész napos, szabadidős programot tervezett. Az ünnepi megemlékezést és a felújított kultúrház átadását délelőttre, a gyerekprogramokat kora délutánra, estére pedig utcabált hirdettek.

Reggel Eszter friss kávéillatra, Misi csókjaira ébredt, cicásan nyújtózott, incselkedett, nem volt miért sietniük, az ünnepség csak később kezdődik. Ujjaival babrált, büszkén forgatta karikagyűrűjét az ujján, visszatért hozzá a pár nappal ezelőtti szerény esküvő minden apró rezdülése. Újraélte győzelme mámorát, megmártózott, lubickolt, elmerült benne. Még sohasem volt ilyen boldog, ilyen szabad, ilyen önfeledten szerelmes. Meg ilyen magabiztos sem. Lassan kikászálódott az ágyból. Kimondhatatlanul szerette, hogy Misivel ébredt, hogy Misi mellette van, és minden pillanatban hozzábújhat. A titkolózásnak vége, új életet kezdtek pár nappal ezelőtt, hátrahagyva minden csalást, bánatot, fájdalmat.

Ők ketten már régóta voltak egymással nagyon mély és szenvedélyes szerelmi kapcsolatban, de ezt, ahogyan csak tudták, titkolták. Mindketten házasságban éltek. Pár hónapja aztán ráeszméltek, szerelmük túlnőtte a bujkálás határait, egymás nélkül már minden levegővétel, minden külön töltött perc fájdalmasan lüktetetett, és egyébként sem tartották tisztességesnek, amit műveltek. Először Eszter vált el, majd Misi is, halkan, csendben, cirkuszok nélkül. Nem is szerették volna másképp tenni, mindketten ügyeltek arra, hogy a három apróság érdekeit, érzéseit ne sértsék nagyon. A gyerekeik nem tehettek róla, hogy ők a régmúltban rosszul döntöttek. A válásaik után még jó ideig tartották a közös titkot, egészen addig, amíg két tanúval, öt nappal ezelőtt össze nem házasodtak.

A délelőtti átadóra kézen fogva, büszkén indultak. Egyre többen érkeztek, ők pedig mindinkább érezték a ferde pillantásokat. Hol itt, hol ott dugták össze a fejüket ismert és ismeretlen munkatársak, suttogtak halkan, feltűnően feléjük sandítva, gunyorosan, vagy lenézőn. Mindketten tudták, róluk nyelvelnek, róluk szól a pletyka. Számítottak erre, és készültek rá.

- A reggeli kiscicából mindjárt dühös macska lesz, élesítem már a körmeit. Tudom is, ki lesz az első, akibe nemsokára belemar. Aztán oroszlánná változom, és karmaim lesznek, és lehet, hogy oroszlánfogaim és kettéharapom néhányuk nyakát - gördült szerteszét Eszter nevetése, mint egy elszakadt gyöngysor. Misi zsiványosan mosolygott, mosolyában benne volt az ereje, a huncutsága, az önérzete.

Aztán megérkezett Eszter munkahelyi főnöke is, aki hol ijedten, hol zavartan figyelte az ifjú párt, akik olyan boldogan, rátartin, már-már gőgösen, pirulás nélkül állták a tekintetek össztüzét. Nagy nehezen elmekegett egy jókívánságot.

- Hát mégiscsak igaz! - lépett most hozzájuk Eszter munkatársa, aki mindvégig sejtette a szerelmüket, de bizonyosságot nem tudott szerezni felőle, a fiatalok cselesen, rendre kicsúsztak a kezéből.

- Igen - válaszolta Eszter - bemutatom a férjemet.

Jolika fülig pirosodott, annyira zavarba jött, még Misi kézfogásra induló gesztusát sem tudta fogadni, szórakozottan elbotladozott tőlük. Kacsázásán Eszternek újra nevethetnékje támadt, és abba sem tudta hagyni. Mulattatta, hogy az ő ilyetén való megjelenésük "elvette az ünnep fényét". Mire a hivatalos rendezvény lezajlott, a fiatalok alaposan kiszórakozták magukat a bámuló arcokon, a bennakadt, fullasztó bennrekedt levegőkön, a grimaszokon, amit mások produkáltak.

Eszter különösen boldog volt ezen a gyönyörű napon, le sem tudta törölni arcáról a mosolyt, pajzán és féktelen kis ördögök játszottak vele egész nap. Ugrándozott és kacagott, évődött és bájologott Misinek, ebéd után pedig jól kibeszélték az elképedt környezetüket, csúfolódtak, pofákat vágtak, utánozni próbáltak egyes embereket. Rengeteget nevettek.

A délután egy szempillantás alatt ellibbent, a ferdén vetülő napsugarak kíváncsian bekukucskáltak az ablakon, vidám táncot jártak a bútorok üvegezett felületein. A fiatal pár már az utcabálra készülődött.

- Nagyon szép legyél!- simogatta meg Misi Eszter arcát. - Pukkadozzon csak a mérgese!

- Abban nem lesz hiba - kacagta el magát Eszter, akibe amúgy is, mindig is belebújt egy öntelt ördögfióka, ha készült valahová - folytassuk a polgárpukkasztást. Csak közben ne feledkezz meg róla, mennyire szeretek táncolni itt, ezzel a férfival - kéjelgett tovább a nő, jobb lábát a férfi derekára fonva. Felső testét ívelten hátrahajtotta, s most kecses táncospárra hasonlítottak, akik egy forró tangó kellős közepén megmerevedtek egy mozdulatban.

Besötétedett, mire ki tudtak menni az utcára. Elvegyültek a táncoló párok között, a rájuk hulló szürkületben alig látták az arcokat. Misi romantikusan kérte fel a feleségét, Eszter örömmel mondott igent. Táncolni kezdtek. Az asszonyt, a szerető karokban elragadták tüzes érzelmei. Szíve elolvadt, Misi ölelésétől, az együtt ringatózástól. Andalító, szerelmes hangulatát csak fokozta, hogy éppen a legkedvesebb zeneszáma következett, ami hét könnycseppről szólt. Szorosan bújtak egymáshoz. Amíg a zene tartott, Eszter számára megszűnt a valóság. Csak a férje biztos, érzéki karjait érezte hol a derekán, hol a saját kezében, hol az arcán, hol szép hosszú, barna haja fürtjei között. Úgy érezte szíve kicsordul a szemén, és így is volt, mert sós cseppecskék görögtek szeme kékjétől az arca közepéig. Itt csípte nyakon őket Misi forró ajka, aki észrevette, hogy újdonsült asszonya sír. Eszter boldogságának könnyeit hálásan itatgatta fel.

Aztán véget ért a zene, Eszter visszatért a földre, és minden érzelmét a világ közepébe szerette volna kiáltani, vagy csak Misit akarta biztosítani arról mennyire szereti, vagy csak spontán cselekedte, mindenesetre a férje nyakába ugrott, átölelte, és szenvedélyesen megcsókolta. Misi elfogadta és viszonozta ezt. Eszter nem tudta mennyi idő telhetett el, lassan kibontakozott a férfi öleléséből, majd testhelyzetet változtatva átkarolta a derekát, és mellé lépett.

Abban a minutumban látta meg a teraszon, a tőlük alig egy méterre ülő Mártát, Misi volt feleségét. Sápadt volt, magába roskadt és végtelenül szomorú. Akkor már tudta, hogy Márta végignézte az ő végtelen boldogságát a táncban, a sírását, a csókot, amit Misivel váltott. Először mélységesen megsajnálta Mártát, hiszen ő is asszonyból volt, tudta mit érez most az elődje. Aztán megijedt. Rettenetesen megijedt. A helyzet annyira váratlanul érte, erre nem tudott, nem is tudhatott felkészülni. Márta bánatos tekintete tartósan nyugodott Eszter arcán, billogot égetett a homlokára, ami perzselte, pusztította a fiatalasszonyt, s ha az előbb a világ legboldogabb felesége volt is, most nem bánta volna, ha megnyílik a föld, s ők, a bűnösök, a csalók, a poklok mélységes fenekére zuhannak. Egy időre talán a szíve is megállt. Szégyenfoltját cipelve, Misit maga után húzva beljebb bukdácsolt a már újra táncoló párok között. Mellkasa kicsi volt a zakatoló szívének, azt hitte kiugrik a helyéről, rosszul volt, éppen csak tartotta magát. Misi, aki értette mi történt, átölelte, lassan csitítani kezdte, előbb a hátát simogatta, majd a nyakát, az arcát, és lágyan, a zene ritmusára ringatta, nyugtatta, ölelte.

És ebben, ebben a fájdalmas ringatózásban Eszter megérzett és megértett valamit. Egészen tisztán látta a jövőt. A jövőt, s benne azt, amire eddig nem tudott, vagy inkább nem akart gondolni. Tudta már, hogy a szerelmük tiszta kékjében is, mindig lesz felhőcske az égen. A három picurka örök kapocs, örök felhő lesz a volt férjével, és Misi volt feleségével. Ezután mindörökké.

Nem lehet megváltoztatnia a múltat, s ha Misivel boldog akar lenni, szeretnie és játszania kell a bárányfelhőkkel, amik kápráztatóan fodrozódnak az égen, szeretnie kell, és el kell simogatnia a gomolygó felhőket, amik a vihar közeledtét jelzik, és szeretnie, majd harcolnia is kell a sötét, villámokat szóró, összedörrenő, jégesőt és pusztítást hozó viharfelhőkkel.

Aztán lassan, egészen lassan, ahonnan a zaklató gondolat elindult, megérkezett a nyugtató bizonyosság is. Fiatal volt, erős, és bátor. Ő képes lesz megtanulni repülni, ő fel fog tudni emelkedni, sasként szárnyalni, siklani, suhanni mindenféle felhő felett. Rajta biztosan nem fog múlni.

Csak Misi, csak Misi szeresse, csak ő is repüljön vele.

GALLAI GABRIELLA

Talán...

Lopva oson szívembe a tavasz,
lemossa a tél jeges leheletét,
nyomában ezernyi rügy fakad,
pacsirta szava szól a szerelemért.Április szeszélye borzolta vágy
bolondít, mert jómagam is az vagyok,
kit megtréfált a pajkos napsugár,
s a tavasz illatától részeg vagyok.Buja ábrándok képzete kísér,
heverni virágos mezőn veled,
csókokban hevülni, mint szomjas ledér...
Csak örökre kacagjon rám a szemed!Maradj még! Hiszen annyira vágylak,
mint `ki éhezett a hosszú út után.
Hadd súgja szellő: Éljünk a mának!
És holnap ki tudja? Holnap? Talán...

-----------------------------

Nélküled

Valahol egy tücsök ciripel az éjben,

nyárvarázsba igyekvő hajnalon.

Elfüstölt álmaim sohasem volt éden...

Alkohol szemezget a bánaton.

Túlcsordult csikktartó kiürült pohárral

kart a karba öltve gúnyosan integet.

Éles zajuk robban, riad éji nyárral

elnagyolt mozdulatom romjaik felett.

Sikoly suttog gyáván fájdalmát kergetve

mindennek, mi voltál - elporladt nyomtalan.

Tündérkerted helyén pokolban ébredve

sorsomat kínozom - tébolyult sorstalan.

Látnálak még újra... Átkozott mámorban

mosolyod csalogat megannyi csillagból.

Vágylepkék szárnyain felröppent magasban...

Szerelmet álmodón már csak a bor dalol.

Elkúszó látomásfoszlányok az éjben,

tisztuló elmémen hiányod toporog.

Csak a Hold karol át szeretetlen fényben,

felszáradtak már az ismerős lábnyomok.

Valahol egy tücsök szöszmötöl az éjben,

nyárvarázsba igyekvő hajnalon.

Lágy szellő kavarta álompor szemében...

A Hajnal torozgat magányomon.

KOLARICS ZOLTÁNNÉ

A LEGSZEBB ÉVEIM

A legszebb éveim azóta vannak,

mióta Tahiban a csókodat adtad.

8 éve már, hogy az oltár elé álltunk,

azóta szerelmünk szüntelenül lángol.

Ölelésbe fonódik össze két karunk,

ettől könnyebb a hétköznapunk.

Szerelmünk ékköve a két gyermek,

és a szívből jövő szerelmes versek.

Szeretjük a kettesben való kirándulást,

a bajban erősítjük, támogatjuk egymást.

Gyermekeim mosolyát nem láthatom,

de annak is örülök, ha gyakran hallhatom.

Házasságunk táplálja szeretetünk

és a kiapadhatatlan örök szerelmünk.

***

TIÉD A SZÍVEM

Tiéd a szívem régóta már,

a házasság hete reánk vár!

Tiéd a szívem, minden éjjel s nappal,

a szerelmesek miséjén is érted dobban.

Tiéd a szívem minden áldott nap,

de az ölelésedre is igényem van!

Tiéd a szívem, akkor is ha nem vagy itt,

ekkor is csak rád tudok gondolni.

Tiéd a szívem minden pillanatban,

csókjaidra vágyom éjjel és nappal!

Tiéd a szívem, hisz ajándékba adtam,

veled leszek holtomiglan, holtodiglan

KOLARICS ZOLTÁN

AZ 5 SZERETET NYELV ( Férfiaknak!)

Tanulj meg naponta, dicsérni becéző szavakkal,

s mond, hogy csakis őt és szívből szeretsz,

dicsérd szépségét s halmozd el bókjaiddal,

ha meghallgatod bánatát, vigasztalója lehetsz!

Csendben fürkészd ki szívének minden vágyát,

mit érte teszel, önzetlenül tedd s ne várj érte hálát,

egy mosollyal, egy gesztussal érhetsz el nála csodát,

Ő is viszonozni fogja kedvességed, meglásd!

Ajándékokkal, miket készítesz, néki kedveskedj,

születésnap, névnap, évforduló mind fontos,

de ne csak a jeles napokon, ekképpen cselekedj,

mert kapni jó, de szívből adni, még több örömet okoz!

Legyél rá büszke, mikor séta közben kezét fogod,

gyengéden simogasd arcát s csókold szerelmesen,

feltüzelt meztelen testét szorosan magadhoz vonod,

majd egymás mellkasára borulva pihentek csendesen.

Naponta hódítsd meg, szervezz közös programokat,

nyíltan s őszintén beszélgessetek türelmesen,

így teheted sokkal szebbé a hétköznapokat,

e tettekkel élhetsz házasságban szerelmesen.

Radmila Markovity

Örök tavasz

Uram, Neked mondom el titkomat,

tudom, minden szavam közöttünk marad.

Igaz, előtted nyitott könyv vagyok,

nem magam miatt teszem a vallomásom.

Kételyeim feltárom, remélem megválaszolod,

ha nem most, hát majd egykoron,

amikor országod kapuján kopogok.

E földi létben én ártatlan embert nem ismerek,

ez nem mentség tetteimre, gondolatokra,

mert gyarló vagyok, mint a többiek.

Türelemmel nem igen áldottál meg engem,

füllenteni is füllentettem, főleg másokért,

de hazudozó soha sem lettem.

Loptam bizony gyermekkoromban más fájáról

diót, sőt társaimra is hatásom volt,

de tolvajjá soha sem lettem, most

nem én vagyok az érdekes, hallgasd

meg igaz kérésemet.

Védd meg, óvd, és segíts gyermekeimen,

legyen életük elégedett, nem kérem a

lehetetlent, de gyerekeik, az unokáim olyanok

legyenek, mint a lágy szellő, ami frissít, erőt

kölcsönöz, de sziklát romboljanak ha kell,

győzzék le a tenger hullámait, hajójuk

ott kössön ki, ahol a boldogság útja kezdődik,

soha sem vész a semmibe, köd sem von

fátylat az út végére. Nem baj, ha néha küzdeniük kell,

így erősítsd meg szívüket, lelküket,

legyen akaratuk töretlen, kemény, mint az acél,

ilyenre kovácsold ki mindegyik testét, lelkét.

Azért még sem vagyok olyan szerény,

arra kérlek, ha eljön a vég, fogd meg a kezem,

és hagyd, hogy örökre boldog legyek.

Igen Uram, értettem minden szavad, válaszoddal

arcomon mosollyal várom az örök tavaszt.

Segítettél, amikor kellett

Életem gondokkal volt tele,
bánat sem hiányzott belőle,
volt benne öröm és fájdalom,
lettem hitehagyott és esztelen,
szembe szálltam a lelkemmel,
harcot vívtam a hitemmel,
békémet csak akkor leltem,
amikor őszintén hinni kezdtem,
hinni kezdtem Uram benned,
segítettél, amikor kellett,
most is érzem itt vagy velem,
falaimat sugallatodra romboltam le
Most már tudom, miért kellett:
a gond, a bánat, a fájdalom,
izzadtságcseppekben fürdő küzdelem,
így lett acélerős a hitem,
lelkem megtelt szeretettel.
megtapasztaltam,
csodák az életben is vannak.

Az én titkom

Őt kerestem, pedig
sosem láttam.
Gyermeklelkem
hajlékodban
térden állva
Rád-talált a fohászával.
Mit kérhettem?
már én sem tudom.
Letagadtam,
kíváncsiktól
takargattam
Mosolyogva hazudoztam,
Elfeledtem?
Elfeledtem.
Valahol a lelkem mélyén
mégis érzem:
csak jót kérhettem:
magamnak-e vagy
még másnak?
Az idő-tájt kistestvérkét
úgy kívántam.
Lett kistestvér,
aki már nagy.
Időszárnyán elrepült
a gyermekkorom,
ifjúságom,
a fénykorom.
Azóta is:
felkereslek,
pörlekedek,
kérdezgetem:
meddig, miért,
tedd bölcsé a balgát,
gazdaggá a szegényt,
megteheted,
mondom én;
szeretetport hints a Földre...
Azt hiszem: túl sokat kérek.
Így hát
megköszönöm
öregségem
minden percét,
ifjú lelkem
üdeségét.

*********************

Papp Tünde Judit

Lennék

Lennék bár arcodon

Friss nyári fuvallat,

Könnyeid letörlő

Angyali sugallat!

Lennék ébredésed,

Őrizném az álmod,

Életem barkája!

Lennék boldogságod!

Szeretet kegyelme...

Szerelemnek kelyhe...

Szerelmünk lapjait

Könnyel írom tele.

Kimondatlan szavak

Titkos vallomása...

Lenne bár, ó, rajtunk

Isten szent áldása!

-------------------

Vallomás

Arcodhoz bújva, félve súgni

Vágyom a titkot, az egyetlent,

A legtisztább, a legszentebb szót,

Szeretlek...

Szívemből könnyeim peregnek.

Lángolva, hűen, tiszta szívvel,

Soha nem múló szerelemmel,

Az Isten akarata szerint

Szeretlek...

Földi s mennybéli életemben.

FERENCZ GYŐZŐ

KÉT 7-ES NYUGDÍJAS VALLOMÁSA

"Emlékszel?"

Emlékszem,

hiszen nem régen volt -

57 esztendőn

apró rávarrott folt.

Zalaszentmihályon esett meg az eset,

hogy a tanácstitkár ott összeesketett.

Az "igen"-ért csupán életfogytigos járt,

ezzel adták össze akkor az ifjú párt.

Az a Márton Erzsi nem i volt szép ara -

gyönyörű mindössze, okos, csinos maga.

Eltelt fél évszázad, és még nyolc év rája.

A férj nem szereti, most már csak imádja.

A legújabb élmény? Itt a dédunoka!

Így a büszkeségre meg van minden oka.

Az akkori " igen" járt életfogytiglannal,

ezt még nem sejtette a menyasszony-angyal.

De most már jól tudja, mindig tudta dolgát -

ez az életfogytig a legszebbik fogság.

Végig tekintve most hetedhét határon

fél évszázad múltán ma éppúgy imádom.

Lehet kérdés: mi a fél század hatalma?

Folytonos megértés, mely még mindig tart ma.

Legyen tehát írva a Földön, az égen:

nem a fele-ségem,

de az egész-ségem!

Egész életemben mindig élt a remény:

életem lottóján ő a főnyeremény!

Ő lett életemben a megvalósult álom.

Most már nem szeretem. MINDÖSSZE IMÁDOM!

T. Tamás Ferenc: A párka csókja

Már régen volt, lehet vagy 25-30 éve. Ott voltunk valami nevesincs zenekar koncertjén és hallgattuk a világmegváltónak szánt üvöltést, amit egyesek zenének hívtak. Pár üveg sör után megjött a bátorságom és beálltam táncolni én is. Alig voltunk harmincan a pici kis klub áporodott levegőjű táncparkettjén. A nulla ritmusérzékemmel meg a bot lábammal pocsék táncos voltam, de a sör bódító ereje meg a viszonylagos sötét jótékony hatást tett és kivételesen nem röhögtek ki a parketten. Táncoltam. Na jó, legalábbis megpróbáltam oda-vissza dobálni magamat valami ritmust szimulálva. Józanul nálam ez csak úgy ment, hogy a többi táncos lábát néztem a ritmusért - a testét pedig a mozdulataikért.

Mindenki kopottas, egyszerű ruhákban volt. Senki nem akart kitűnni, semmi-kis csórók voltunk. Az emberek fáradtak voltak, kedvetlenek. Már hetek óta csak a csikorgó tél hidege uralkodott odakint - jóformán a Napot sem láttuk. A szmoggal teli levegőtől hetek óta sokat köhögtünk. A gyomromban dübörgő ritmus diktálta az ütemet, melyet lassan józanodva kezdtem elveszíteni. Rájöttem, hogy sürgősen kell némi utánpótlás!

A pulthoz mentem és ezúttal némi rövidet kértem, amikor hátulról egy vékony, kecses kar átölelt. Meglepve hátrafordultam és megláttam egy angyal-arcú, kecses és feltűnően csinos lányt. Ő olyan hihetetlen volt, mint egy álom. Mit álom! Még legmerészebb gondolataimban sem láttam ilyen csinos és kedves lányt. Nem hittem az egészben: hófehér ruhában volt, valami tóga-szerű rafináltan megkötött, igen feltűnő szerelésben és egy egyszerű kis papucsban. Az arcán az akkori lányokkal ellentétben semmi festék nem volt, de maga volt a természetes szépség. Hosszúkás sötét haja rafináltan kiemelte arca szépségét, meztelen válla és érzékien karcsú nyaka nem engedte, hogy másra nézzek. Immár szemben álltam vele és csak ekkor fogtam fel, hogy hozzám beszél.

Az üvöltő zenétől egy szavát sem értettem, de kezemet megfogva hívott egy csendesebb helyre. Gondolkodás nélkül mentem utána. Nem értettem, hogy éppen ő mit akarhat tőlem. Soha nem volt senkim, bár egyszer már egy lány jó részegen szájon csókolt, de ezen az egy alkalmon kívül mindenki csak lesajnált a túl-kövér, túl-szerencsétlen mivoltom miatt. Pár pillanat múlva a koszos klub eldugott kis helyisége helyett egy ragyogóan fehér, melengető, furcsán ismerős helyen voltunk. Bár soha nem voltam ott, de valahogyan megnyugtatott és éreztem a felém áradó szeretetet és békét. A lány nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta a több napos borostától érdes arcom és rám nézett. Szemében éreztem a felém áradó szeretetet és békét. Szája nem mozdult, mégis értettem minden szavát.

Elmondta, hogy ő az egyik abból a három párkából, akik az Élet fonalát fonják. Neki kell elvágnia az életem fonalát, hogy azonnal meghaljak, de ezt nem akarja most még megtenni, ezért elszökött és eljött hozzám.

Csak álltam ott értetlenül, de ő csendben átkarolt és szájon csókolt. Mézédes csókja maga volt a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Számomra megszűnt az idő, ám az ölelése lassanként véget ért és a maga hangtalan módján folytatta.

Megjósolta, hogy ha végre vállalom magam és megnyílok a többiek számára, akkor elégedett leszek, választott szakmámban sikeres és ami a legfontosabb: szerető családom lesz. De az ivást abba kell hagynom - nem szabad elzüllenem! Ha erre képtelen vagyok, akkor ... megmutatta az ollót. Nem kellett többet beszélnünk: egyértelmű volt a helyzet!

Egy üvöltve szirénázó mentőben tértem magamhoz. Feküdtem kiterítve, számon légzőmaszk, mellkasomon a ruha kettétépve, belőlem áradó furcsán égett szagot éreztem, fejemben őrült dobosok kakofóniája visszhangzott. Pár nap múlva tudtam meg, hogy néhány lépésnyi tántorgás után elvágódtam és egy véletlenül ott táncoló mentőápoló nyomta a szívmasszázst addig, míg a mentőautó meg nem jött és árammal ki nem ütöttek. Túléltem. Éppen.

Azóta eltelt több évtized. Mellettem csendben alszik a feleségem, akinek mézédes csókja maga a gyönyörűség és az érzéki beteljesülés. Ő a párom. Harmóniában élek! Gyerekeink hamarosan kiröpülnek és hozzám hasonlóan ők is sikeresek lesznek választott szakmájukban - biztosan tudom!

Boldog vagyok - és józan! Köszönöm neked, párka! Köszönöm az Életemet!

****

A szív húrjai

Egy élet kezdetén a szív húrjai

Éppen csak mozgolódnak.

Csak az ösztön vezérli őket,

A kisbaba egészséges életösztöne.

Az első szavak kimondásával

Már kicsit erősebbek lesznek.

Pár év alatt elillan a semmibe

A gyermeki életigenlés és szeretet,

Hogy átadja helyét valami másnak,

Valami egészen újnak,

Ami oly' megfogalmazhatatlan

És sehogy sem érthető.

A szív húrjai lassan megkeményednek

Az első csalódásokban,

A félreértett pillantásokban,

A szerelmesnek hitt nézésekben;

Az átsírt éjszakák zokogással teli

Őrülten dermesztő magányában.

Az én magányra ítélt, elzárt

Szívem húrjai túl kemények voltak

Az átélt csalódások miatt.

Lassan már elkönyveltem magamban,

Hogy örök érzelmi magányra ítélnek,

Lelki elefántcsonttornyomba bezárva.

Aztán jött egy kedves, aranyos leány,

Aki furcsa volt, oly' nagyon különös

És valahol mélyen megérintette

A szívem magányba zárt húrjait

És egy halottnak hitt érzést

Keltett fel bennem.

Számomra ő volt a minden:

Akiért érdemes élnem,

Akivel minden reggel ébredhetek,

Aztán esténként kettesben

Karjainkat egymásba fonva

Csendben szerethetjük egymást.

A szívünk húrjai immár együtt dobognak

Egymásért nap mint nap,

Egy ütemre zúgják az örök szimfóniát:

A feltétlen, mindent átitató,

Mindennek értelmet és őrületet

Egyszerre adó szerelmet.

Ez az érzés átalakított engem

És annyi mindent adott,

Ami szavakkal le sem írható.

Szerelmemet féltve bízom benne,

Hogy a szívünk húrjai mindig

Együtt dobbanhatnak - egymásért.

Angyal Bella

Élet

Végtelen szomorú,

ha nélküled élem;

magányos mondatok,

előre félem.

Ma még fájdalmad

keblembe temeted,

de holnap? Új világ,

magadnak teremted.

Szívedet szívemmel,

ha egyesíted ,

tőle elszakadva,

meg is semmisíted.

Tiszta égen

Megbotolva, elesve, majd felegyenesedve,

Tört szívvel, egészen vagy repedve

Szárnyra vett a szerencse,

Midőn téged adott kezembe...

A szerelem gondolatába szerelmes,

Bár az ég nem mindig kegyelmes;

Néha belülről zúz darabokra,

Mégsem épít, csak alapokra.

Az élet megfáradt karjában,

Könyvem megfakult lapjában

A tiszta égbe repültem,

Midőn szerelmedbe merültem.

Percnek mámora

Csekély emléke

a halvány múltnak,

melyben százak

büszkén hulltak;

sötét a lelkem,

tengernyi a bánat.

Megköt a fájdalom,

öli a vágyat.

Folyik a világ,

sötétlik lelkem;

percnek mámora,

csókol szerelmem.

Csonka Panni

Szerelem

Mit tudok a szerelemről? Ha most látnátok, sokan közületek egyből rávágná, hogy ugyan mit akar egy ilyen kislány a szerelemről értekezni. Mit tudhat ő? Még tejfölös szájú. Még nem is élt. Csak maradjon csendben és hallgassa a felnőtteket. Majd ők megmondják. De ebből elég volt. Nem maradok tovább csendben. Elegem van, abból, hogy mindenki mindig mindent jobban tud nálam. Az én érzéseim is számítanak, és nem vagyok őrült és nem vagyok már gyerek. Abban a pillanatban felnőttem, amikor először megláttam őt.

A tavaszi szünetet a nagymamámnál kellett töltenem, mert a szüleim szerint szükségem volt egy kis friss levegőre és egyébként is jobb, ha némi időt az őrült barátnőim nélkül töltök, akik csak a rosszba visznek, és igazán jobban tenném, ha inkább a jegyeimmel foglalkoznék, mert két év és itt az érettségi, és amúgy is fogjam be a számat és csak csináljam, amit mondanak. Persze nekem ebbe nem volt beleszólásom. Engem senki se kérdezett meg, hogy "Pannika! Szeretnél a nagymamánál lenni egész tavaszi szünetben, tyúkokat etetni meg a szenilis nagyanyád minden parancsára ugrani?" Ők eldöntötték és kész. A következő pillanatban már ki is dobtak nála a kocsiból. Szerintem csak simán meg akartak szabadulni tőlem, mert nélkülem kényelmesebb az életük. Egyébként se foglalkoztak velem túl sokat, akkor sem, ha otthon voltam. Valahogy minden más fontosabb nekik, annál, mint hogy velem töltsenek egy kis időt. Nem is érdekelt már. Amikor kicsi voltam annyit játszottunk apával. Esténként pedig együtt néztük mind a hárman a tévét és eszembe se jutott, hogy ez valaha lehet másképp is. Pedig lett. Valahogy minden félre siklott. Nem szerettem haza menni, mert otthon olyan elviselhetetlen volt a hangulat. Apa szinte sose volt otthon. Kitudja hol töltötte az éjszakákat. Anya meg mindig mérges volt mindenért. Inkább a barátnőimmel bandáztam.

A száműzetésemben elég unalmas hétnek néztem elébe az Isten háta mögött egy kis faluban, ahol a nagyanyám háza, persze, a falu szélén áll. Az ő kertje után már csak a nagy semmi van. Vége láthatatlan pusztaság meg erdők. Laptoppal, USB stickkel meg mobillal felvértezve vágtam neki a hétnek, hogy legalább ennyivel tudjak a civilizált világhoz csatlakozni. Azonban történt valami, amire nem tudtam felkészülni. Másnap reggel láttam meg, amikor reggel nagyanyám kiküldött a csirkéket megetetni. Felegyenesedtem, és ahogy átnéztem a kerítés fölött megláttam őt. A teraszon állt, a reggeli kávéját iszogatta és közben a kertünk utáni semmiségbe meredt a tekintete. Mintha egyszeriben ezernyi pillangó szárnyainak csapdosása csiklandozta volna belülről a hasamat, miközben a lábaim zselévé változtak. Nem tudtam nem nézni. Valahogy olyan tökéletesnek tűnt. Olyan férfiasnak. Aztán egyszer csak észre vett. Jó reggelt szomszéd! Még nem is találkoztunk. - mosolygott rám, ahogy megindult felém, hogy üdvözöljön. Barta András. - mutatkozott be. Teljesen a hatalmába kerített az érintése. Legszívesebben el se engedtem volna a kezét. Te Sára néni unokája lehetsz. Majd a fiamat is megismered. Egykorúak lehettek. Még alszik. Nem az a korán kelő típus. Próbáltam koncentrálni és felfogni, hogy mit mond, de nagyon nehéz volt. Egészen elvesztem abban a tengerkék tekintetben. Soha nem láttam még hozzá fogható férfit. Minden tökéletes volt rajta. Imádtam minden egyes porcikáját az első pillanattól kezdve. A hátra fésült haját, a borostáját, az arca minden egyes kis vonalkáját. Órákig tudtam volna csak egyszerűen nézni őt, mint ahogy az éppen megkaparintott kincset csodálják. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy már nem beszél és csöndben állunk. Nos? A kishölgyet, hogy szólíthatom? Csonka Anna. - nyögtem ki végül. De mindenki csak Panninak hív. Nagyon örülök, Panni. Én is. - igyekeztem normálisan mosolyogni rá. Csak a szünetre jöttél? Igen. Muszáj volt egy pillanatra lenéznem. Egyszerűen nem bírtam állni a tekintetét, annyira zavarba jöttem. Ide száműztek a szüleid, mi? - villantotta rám gyönyörű mosolyát. Ne aggódj, jó lesz itt. Ahogy a vállamra tette a kezét elöntött a forróság. Találsz majd itt is jó társaságot. Itt a fiam. Zsombor. Biztosan szívesen összebarátkozik veled. Ha meg más nem akad, akkor végső soron itt vagyok én. - tárta szét a karjait hívogatóan. Legszívesebben a kerítést átugorva a karjaiban landoltam volna. Úgy éreztem, hogy ő volt az egyetlen, aki egy kicsit is megértett és jót akart nekem.

Délután nagyanyám bejött a szobámba. Pannika! Szaladj már át a szomszédba, aztán mondjad meg a Bandi bácsinak, hogy megint csöpög a bojler. Gyűjjön mán át, ha van egy kis ideje, azt nézzen már rá megint. A szívem szárnyalt én pedig csak próbáltam lépést tartani vele. Már ott is termettem a szomszéd ház ajtaja előtt és csöngettem. Annyira örültem, hogy újra beszélhetek vele, hogy alig bírtam elrejteni a lelkesedésemet. Végre kattant a zár és kinyílt az ajtó. Megint azok az őrült pillangók csiklandoztak, de aztán gyorsan kijózanított a valóság. Szia. Te ki vagy? Egy langaléta srác nyitott ajtót, akinek tele volt az arca pattanással.Hirtelen úgy meglepődtem, hogy alig jöttek a szavak a számra. Hát én. Panni. Innen a szomszédból. A nagyanyám küldött. Szóval a bojler. Csöpög. Megint. Szóval, ha apukád át tudna jönni az jó lenne. Jól van. Majd megmondom neki. - és már rá is csukta az ajtót az orromra. Ekkora pofára esés már rég ért. Lüktető ürességgel a mellkasomban mentem vissza a szobámba. Nem baj. Akkor is át fog jönni. - járkáltam fel-alá a szobámban. Közben újra meg újra lejátszottam a fejemben azt a pár percet, amit kettesben töltöttünk. Őrület az egész. Pár nappal előtte még azon aggódtam a legjobban, hogy mindenből kimaradok, ami otthon történik, most meg hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, csak ő rá. Az egész addigi életem egy távoli álomnak tűnt. Teljesen lényegtelennek. Mintha most ébredtem volna fel életemben először. Nem volt nyugtom. Folyamatosan az arcát láttam magam előtt és azokat a tengerkék szemeket, amik, úgy éreztem, szinte teljesen belém hatoltak, ahogy rám néztek. Vajon ő is épp így őrlődik miattam? Tetszettem neki? Ezek voltak a legfontosabb kérdések akkor. Semmi másra nem vágytam, csak hogy újra érezhessem az illatát, de ez aznap sajnos már nem következett be.

Az estét nem tudtam mással csak álmodozással tölteni. Fülhallgatóval a fülemben feküdtem az ágyamon vágyódva utána, miközben Lana Del Rey dalai szóltak a fülemben. Ő volt akkoriban a kedvenc énekesem. Hihetetlen az egész. Csak egyszer láttam és sokkal idősebb nálam, de ezek jelentéktelennek tűntek. Csak az számított, hogy ő meg én együtt legyünk. Ha titokban, akkor titokban. Már csak két év választott el attól, hogy a világ előtt is vele lehessek. Az semmi. Elröppen, mint egy rémült kismadár és akkor majd ő elvisz engem magával messzire és olyan boldogok leszünk együtt, mint még ember nem volt soha. Majd lesz egy kis házunk, amiben ő mindent megjavít, ami elromlott és én finom pitéket sütök. A ház előtt nárciszok, begóniák és szellőrózsák virágoznak majd és lesz egy almafa a kertünkben. Ilyen gondolatok közepette merültem álomba, hogy aztán álmomban az ölelése biztonságában találjam magam.

A következő nap korán reggel nagyanyám elküldött a boltba. Persze csak egy kis élelmiszer bolt volt az egész elfuserált faluban. Reménykedtem, hogy összefutunk, ugyanakkor próbáltam nem bele élni magam, de ahogy végig mentem az édességek során és bekanyarodtam, megpillantottam őt. Az én kedvesemet. Ott állt, zsömléket pakolt egy zacskóba és körbe vette az az ellenállhatatlan ragyogás, ami csak az ő sajátja volt, és ami még a legtávolabbi helyekről is a ragadozó karjaiba vonzotta volna a prédát. A pillangóim most sem hagytak cserben és kitartóan gyötörtek belülről. Igyekeztem leküzdeni a lábremegésemet és könnyedén mellette teremni, mint egy méhecske, ami az édes nektárért jött. Jó reggelt, Pannika. - csengték a szavai, miközben mézédes mosolya minden szegletében felfedeztem a megbújó buja gondolatokat. Éreztem, hogy ő is épp úgy vágyakozik utánam, mint én ő utána. Jó reggelt. Arra gondoltam, hogy ma csinálhatnánk valamit. Nincs semmi dolgom és rajtad meg a nagyanyámon kívül még senkit se ismerek itt és tegnap azt mondtad, hogy szívesen leszel a társaságom. El se hittem, hogy ezeket a szavakat ki mondtam hangosan. Fogalmam sincs honnan szedtem össze a bátorságot hozzá. Ah, persze. Csak tudod, ma van egy kis dolgom, de holnap majd átnézek hozzátok és kitalálunk valamit. Elnézhetnénk a tóhoz. Egy kis tanulmányi kirándulás. Hátra simította egy tincsemet és megint abban a gyönyörű mosolyában fürösztött. Alig tudtam magam visszatartani attól, hogy megérintsem. Jól hangzik. El se hiszem. Ő is velem akar lenni és kettesben leszünk a tónál. Legszívesebben ugráltam volna örömömben. Minden olyan tökéletesen alakult.

Másnap reggel valami zajra ébredtem. Még ott illegett a valóság peremén az álombéli szerelmem szenvedélye, amikor elindultam a fürdőszobába. Próbáltam minden egyes pillanatra visszaemlékezni, megragadni, hogy visszarepítsen a boldogság káprázatába. Hát te meg minek örülsz ennyire korán reggel? Nagyanyám egyenesen kitépett fantáziám mézédes bűvöletéből. Az embernek már jó kedve sem lehet? Inkább öltözz fel és szedd rendbe magad. Itt a szomszéd. A bojlert csinálja. Teljesen éber lettem. Azok a pillangók megint halálra akartak csiklandozni belülről és hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Gyorsan visszaszaladtam a szobámba, hogy össze szedjem magam és felvettem a legkihívóbb fölsőmet, amit csak találtam a bőröndömben. A konyhában ültem le várva, hogy oda jön, majd ha befejezte és elmegyünk a tóhoz. Nagyanyám szokatlanul sokáig figyelt összehúzott szemöldökkel, de nem érdekelt. Úgy is mindig valami baja van velem. Hallottam a lépteinek a közeledését, és ahogy egyre közelebb ért a konyhához a szívem is egyre gyorsabban kalapált. Éreztem az ereim lüktetését a nyakamba utána pedig egy hideg zuhanyt. A fia volt az. Nem értettem, hogy küldhette a fiát maga helyett. Miért csinálta ezt? Nem akart látni többet? De hát neki is éreznie kellett, hogy valami különleges van köztünk. A sírás kerülgetett, de visszafojtottam. Annyira akartam látni, hogy bármire képes lettem volna érte. Kéne egy másik szerszám.. Haza szaladok érte. Majd mindjárt vissza jövök. Hagyjad csak, majd én idehozom. Felpattantam és már szaladtam is mielőtt bármit is reagálhatott volna. Már értem. Hogy lehettem ilyen buta. El se hiszem. Annyira megkönnyebbültem, mintha egy ólomsúlyt dobtam volna le magamról és repültem felé. Azért küldte a fiát, hogy kettesben lehessük és elszökhessünk a tóhoz. Most már mindent értek. Biztosan izgatottan vár engem és arról ábrándozik, hogy az övé leszek. Teljesen szétfeszített a vágy, hogy végre magamhoz szoríthassam és megcsókolhassam.

Nem akartam csengetésre pazarolni az időt. Egyből benyitottam a házba. Biztos itt vár rám, hogy a karjaiba szaladhassak, és forró csókkal üdvözölhessen. Nem találtam. Nem volt a nappaliban, nem volt a konyhában. Ne, kérlek, ne csináld ezt velem. Benyitottam egy ajtón, ami mint kiderült a fürdőszoba volt és ott állt teljes tökéletességében, ahogy a hab lecsurgott a hátán. Az ajtónyitásra hátra fordította a fejét és hatalmas tengerkék szemivel csak nézett engem. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy már majdnem kitört a mellkasomból. Úgy éreztem, mintha kívülről szemléltem volna az eseményeket. Olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből és nem is én irányítottam volna többé. A lábaim megindultak, határozott léptekkel oda mentek hozzá, a karjaim átkarolták és szorították, úgy ahogy előtte álmomban öleltük egymást. Itt vagyok. Végre. Biztonságban vele. Csak mi ketten. Haza értem.

Egyszer csak egy lökést éreztem és hátra tántorodtam. Nem értettem mi történik. Mi a fenét művelsz? Megvesztél? Uram Isten! Egy törölközővel takarta el magát. Neked teljesen elment az eszed? Minek jötték ide? Menj haza! De kedvesem! Nem kell aggódnod. Ez a mi titkunk. Együtt boldogok leszünk. - teljesen magától mozgott a szám és maguktól jöttek ki a hangok a torkomon. Mi a francról beszélsz? Menj innen! - üvöltötte teli torokból. Ne, kérlek! Te vagy a mindenem! Drága szerelmem! Nincs mitől félned. Két év múlva már senki se állhat közénk. Úr Isten! Nem hiszem el. Takarodjál már! - zengett a ház az ordításától. Végem volt. Nem bírtam tovább visszatartani a sírást. Úgy csapott le rám, mint egy villám a tiszta égből. Csak bömböltem, mint kislány koromban, amikor anya nem vette meg azt a játékot, amit kinéztem magamnak. Ekkor a nagyanyám hangja ütötte meg a fülemet. Pannika! Itt vagy? Hallottuk a kiabálást. Nem bírtam megmozdulni. Lebénított a fájdalom és csak bőgtem végeszakadatlanul. Már elkezdett felöltözni, amikor a nagyanyám benyitott a fürdőszobába. Itt meg mi folyik? Mit művelt az unokámmal? Beengedtem az otthonomba. Maga meg ezt műveli szegény ártatlan kislánnyal? - kelt ki magából a nagyanyám, ahogy alig hitte el, amit lát. Én nem csináltam semmit. Magától jött ide. - mondta a dühtől eltorzult arccal. Nagyanyám neki esett és elkezdte ütni, ahol érte. Engem a kín a földre taszított és csak rázkódott a testem a sírástól. Ott feküdtem a fürdőszobapadlón, miközben a szerelem lüktetve sajgott a mellkasomban minden egyes dobbanással mélyebb barázdát karcolva belém.

***

Örökre

Virágporfüstös szélrohamban,

Vöröses lila szemhatárban,

Kívánlak egyre jobban.

Lágy hangod csengését,

Lusta pilláid rebbenését,

Akarom egyre jobban.

Kusza fürtjeid omlását,

Komisz szemeid szikráját,

Szeretem egyre jobban.

SEPSI SÁNDOR

Téged látlak...

Téged látlak,

a reggeli tiszta fényben,

az égen pompázó nap tüzében,

az esti komor szürkületben,

s a hajnali sivár csöndben.

Téged látlak,

télen a fagyos éjszakában,

nyáron az út porában,

tavasszal a madárcsicsergős kikeletben,

s ősszel a sárguló falevelekben.

Téged látlak,

ébren, s csodás álmaimban,

ott vagy a megálmodott vágyaimban,

mindig, mindenhol, mindenben,

s téged érezlek itt benn, a sízvemben.

A szerelem ilyen

Lehet jobb, lehet édesebb,

a napnál is fényesebb.

Lehet igaz, lehet való,

minden gátat leromboló.

Lehet gyönyörű és meseszép,

elhasznált, vagy ép.

Lehet tiszta, lehet sáros,

egy magányos múlttal határos.

Lehet gyémánt, lehet kincs,

aminél szebb a világon nincs.

Lehet erőt adó, vígasztaló,

keserű könnyeket fakasztó.

S jöhet mennydörgés vagy zivatar,

ha akkor is csak engem akar.

De napról-napra változhat minden.

A szerelem ilyen!